Agra

12 órás vonatút után tegnap délben megérkeztünk Agrába. Hiába vettünk drágább, jobb osztályra szóló jegyet, azért itt se nagyon tudtunk aludni, mert a vonat egész úton zötyögött és úgy éreztem, hogy kiráz a bőrömből. Az oldalamon nem is nagyon tudtam feküdni, mert eldőltem volna minden egyes ugratónál. Annyi előnye volt a légkondis hálókocsinak, hogy meleg volt és adtak párnát és takarót. Amit észrevettünk az az, hogy ez a szerelvény tele volt kövér indiaiakkal ami valószinű a jólét jele, mert az olcsó osztály tele szokott lenne csont és bőr emberekkel, azért fér el hét ember egy ülésen. :)

Agra egy koszos és ronda város. Igaz nem is számitottunk semmi jóra, mert még az indiaiak is azt mondták Udaipurban, hogy Agra koszos és az emberek erőszakosak. Valószinű ha nem lenne nekik a Taj Mahal és az erőd a kutya se jönne ide. A vonatablakból mást se lehetett látni csak szeméthegyet és nyomornegyedeket. Az emberek a város szélén fa- és nádtákolmányokban laknak. Ahogy kiléptünk a vonatból már a riksa-és taxisofőrök majd szétszedtek bennünket. Néha szeretnék egy kicsit sötétebb bőrt, hogy ne viritsak ennyire száz méterről! :) Az értünk tartó harc a végén majdnem verekedésbe torkollott, elkezdtek üvöltözni egymással, mi meg jót röhögve leléptünk.
A szállásunk úgy néz ki belülről, mint egy alpesi faház, csodálatos rózsaszin Barbie ágyneművel. A legfelső szinten vagyunk és az ágyból rálátunk a Taj Mahalra ami sajnos este nincsen kivilágitva. Az éttermek is a tetőteraszokon vannak és majdnem mindegyikről szép kilátás van. A Tajról majd legközelebb bővebben irok, ugyanis csak holnap reggel megyünk be megnézni. Ma zárva volt és holnap reggel 6-ra akarunk odamenni, hogy a napfelkelténél szép képeket csináljunk. Átmentünk ma biciklis riksával a folyó túlpartjára (ez a riksa olyan, amit egy öregember tekert mig mi ketten hátul ültünk, néha furán éreztem magamat és a Lee egyszer le is szállt, mert szegény öreg nem tudott feltekerni a dombon) Elvileg gyönyörű a Taj a túlpartról, mert a folyóban tükröződik az egész épület. Na ja, ha lett volna viz a folyóban, ugyanis egy két pocsolyán kivül ki volt száradva az egész.

Szegény Lee elkapott valamilyen baktériumos gyomorrontást. Nekem szerencsém van, mert a maláriatablettám antibiotikum és véd a baktériumos nyavalyáktól is. Elmentünk a sarki gyógyszertárba, hogy megkérdezzük hol lehet antibiotikumot feliratni. Erre a gyógyszertáros férfi - aki valószinű nem is ott dolgozott, mert a szomszéd üditős boltból ugrott át - felhivott valakit telefonon akinek a Lee elmondta a tüneteit és ezután a polcról leszedtek egy dobozt amire nagy piros betűkkel rá van irva, hogy csak orvosi vényre kapható és útmutató persze nincs a dobozban. Na hát igy vettünk egy doboz antibiotikumot az utcán ahol orvos helyett a kólaárus nézett ránk.

Utolsó nap Udaipurban

Ma végre továbbutazunk Udaipurból. Már nagyon ellustultunk a vége felé úgyhogy jó lesz egy kis levegőváltás. Ma este fél 11-kor indul a vonatunk és délelőtt 11-kor ér Agrába ahol végre meglátjuk a Taj Mahalt. A vonatokon rengeteg különböző osztály van és most az egyik légkondicionált, zárt, őrökkel örzött szerelvényre vettünk jegyet ahol csak két ágy van egy oldalon, igy nem kell egy harmadik személlyel osztoznunk és állitólag ezen az osztályon az indiai középréteg utazik. Azt hiszem a fagyoskodás és Mumbai után - mikor heten betömörültek egy ágyra - kicsit elment a kedvünk a normál hálókocsitól ahol egy rakás ember fel-alá mászkál jegy nélkül és a szabad ágyra várnak, mint a keselyük. Háromszor annyiba került a mostani osztály, de a biztonság érdekében döntöttünk úgy, hogy ráköltjük az extra pénzt és még igy is olcsóbb, mint egy Sopron-Budapest vonatjegy.

Örömmel olvastuk a hozzászólásokat Anyutól és Bakiéktól. Köszönjük szépen. Ezt is megértük, hogy Anyu szájbergyerek lett és kilöki a Sumért a gép elől! :))

Jót nevettünk egyik nap az egyik étteremben mikor bejött két európai csaj. Fogalmuk nem volt az ételekről, a legalapvetőbb dolgokra is rákérdeztek majd nagy hanggal kijelentették, hogy ők szeretik a füszeres ételeket, hozzon nekik valami olyat a pincér. Na én már rosszat sejtettem, ugyanis Indiában minden alapjáraton füszeres, még a tea is. A gyerekek már kisbaba koruktól eszik a sok füszert, az éttermekben nincs gyerekmenü, ők is ugyanazt a csipős curryt eszik, mint a felnőttek. Mióta itt vagyunk sokszor vettünk sós chipset, mert az az egyetlen dolog itt amiben nincs hat féle füszer. Na a pincér hozott füszeres kaját a csajoknak, két perc után csak azt láttam, hogy levegő után kapkodnak és sorra rendelték az újabb kólát. A következtetés? Soha ne kérjünk füszeres kaját Indiában és akkor csak tiz féle füszer lesz az ételünkben.

Csak úgy általában

Még mindig Udaipurban vagyunk. Múltkor már átkiabált az egyik boltos az utca túloldaláról, hogy "Ó hosszú idő!" Már megismernek minket ami azt is jelenti, hogy megtanulták, hogy nem veszünk semmit és nem akarnak mindenáron berángatni a boltjukba.

Az egyik sarki árus mint kiderült járt Magyarországon. Magyar barátnője volt 1,5 évig és meg is látogatta őt otthon. Hihetetlen, de járt Sopronban és ivott Sopronit. :) Meg elvitték bográcsos pálinkás kertipartiba is. Nagyon tetszett neki Magyarország és azt mondja, hogy a magyar emberek barátságosak.

Ma felmásztunk egy kisebb hegyre egy parkban. A park belépős volt és mindenféle hős indiaiak szobrával volt tele. 20 rúpia volt a belépő ami azt jelentette hétfő délben, hogy szinte üres volt az egész park és nagy csend volt. Rájöttünk, hogy újabban a csendért és nyugalomért fizetünk, mert a parkban legalább senki nem jött oda kérdezgetni, hogy honnan jöttünk, adjunk 1 rúpiát, tollat, mifenét. Van a városban egy kéregető öregember aki azt hajtogatja, hogy "one zero, one zero", azaz adjunk neki 10 rúpiát. Szerencsétlen nem tanulta meg a tizet, inkább azt mondja, hogy egy nulla, egy nulla. :)

Amit nem vesz be a gyomrom az a sok buzulós férfi és fiú. Az indiai kultúrában nem megengedett, hogy férfi és nő kézenfogva menjen az utcán, vagy csak megérintsék egymást nyilvános helyen. Ez jó vicc abban az országban ahonnan a Kama Szutra származik... De ellenben a férfiak úgy tapogathatják egymást ahogy akarják. Kézenfogva, összekarolva mennek az utcán. Tegnap lenéztünk a tópartra este és a srácok egymás ölében ültek, meg egymást ölelgették és állitólag nem vonzódnak egymáshoz ez csak egy természetes viselkedés. Két perc után eljöttünk a helyről, nem akartuk a romantikus hangulatukat megzavarni. A furcsa dologhoz még hozzátartozik, hogy Indiában pár évvel ezelőtt még törvényben tiltották a homoszexualitást. Aki mégis az volt az úgy védte ezt ki, hogy harmadik nem lett. Csatlakozott az eunuchokhoz, levágták a férfiasságát és beöltözött száriba. Itt hirjának hivják ezt a harmadik nemet és szerencsénk is volt eggyel találkozni mikor Mumbaiba mentünk vonattal. Odajött hozzánk az egyik kéregetni, de messziről lehetett látni, hogy fiús vonásai voltak a szári ellenére.

Ma venni akartunk egy üdvözlő kártyát a barátunk esküvőjére. Ami otthon sima ügy lenne itt ez nem olyan egyszerű. Először is nem láttunk sehol kártyákat, helyette lehet venni miniatür festményt amit beletesznek egy összehajtott papirba és jó is lenne üdvözlőkártyának, de fél órás keresgélés után röjöttünk, hogy nem lesz olyan kártya ahol nő és férfi egymás mellett van, ugyanis ez nem lehetséges az indiai kultúrában. Az árus előkeresett esküvői képeket és azt hittem egyből kijövök a boltból. Az egyiken a pasik az elefánt háton terpeszkednek, a szerencsétlen nő meg gyalogol az elefánt előtt. A másik esküvői képen két férfi ül a teve hátán, nő sehol. A harmadikon férfiak serege állatháton, elől meg egy lógó mellű nő kullog. Megegyeztünk, hogy valószinű inkább állatmintás képet veszünk ahol nincsenek emberek. Legalább két madár egymás mellett szerepelhet a képen és egyik se felsőbbrendű, mint a másik.

Tegnap elmentünk a Nagy Bazár nevű áruházba a város szélén, hogy vegyünk valamilyen esküvői szerelést a Leenek. Nem akartunk semmiféle drága dolgot venni ugyanis az esküvő után valószinű kénytelen lesz valakinek mindent odaajándékozni, mert biztos nem fogja hat hónapig fél Ázsián keresztül cipelni. Vettünk neki elég szép inget, öltönynadrágot, bőrövet, alkalmi cipőt 6.000 Forintért. Legalább a Nagy Bazárban nekünk is minden ugyanannyiba került, mint az indiaiaknak, nem háromszorosába.

A mai napra való érdekességet a helyi csatornaépitők szolgálták. Férfi és nő bent áll a méteres lyukban és mezitláb csákányozzák a köves földet. Lee szerint csak addig ameddig valalyik bele nem csákányoz a saját, vagy a másik lábába. Nem tudom ez hogy menne le az európai munkabiztonságiak torkán. :)

Some random pics from Udaipur

Rickshaw???












A surprise elephant in Udaipur













Possibly the roundest dog I have ever seen!!!










Some local rooftop Popad making













Choose your chicken. In a couple of hours it could be on your plate.














A backstreet in the Lal ghat area of Udaipur. Relatively traffic free











A relaxing monkey!











Busy traffic on the street....











After a home cooked meal with the singh family











Some local children outside there home.

Madam looks like a soldier

Ismét kinéztünk magunkat egy megmásznivaló hegyet. Mindig egyszerübbnek tünik a hotelszobából rábökni egyre, hogy na felmászok annak a tetejére, mint a valóságban meg is mászni. Ez a mostani a város szélén van és talán ez a legmagasabb a környéken. A tetején egy palota van ami este ki van világitva és mivel az egész hegy sötét, a palota úgy tünik mintha lebegne az égben.

A városon keresztül vezető út elég kacskaringós volt és sikerült a sok kunyhó között eltévednünk. Sorra jöttek a gyerekek köszönni, hogy helló, 1 rúpia. A végén már nagyon idegesitőek voltak. Volt amelyik végig követett minket és csak azt hajtogatta, hogy "one rupee, one rupee", már rá kellett hangosan kiabálnom, hogy nincs, menj innen. Az ember elveszti a türelmét egy idő után és úgy érzi, hogy csak két lábon járó dollár jelnek nézik a helyiek.

Ahhoz hogy megmásszuk a hegyet belépőt kellett vennünk a helyi nemzeti parkba. Indiaiaknak 10 rúpia, külföldieknek 80, de ezt már megszoktuk. A kapunál egy nagy tigris kép volt és megkérdeztem a jegyárus pasast, hogy van-e bent tigris, de nem nagyon értett angolul, csak hindiul válaszolt valamit meg vigyorgott, úgyhogy csak remélni tudtuk, hogy nem fog egy tigris előugrani a bokorból. Majdnem mindenki lusta módon kocsival ment fel a hegyre, csak mi gyalogoltunk.

A hegy nem volt vészes, 995 méter magas és betonút vezet fel a tetejére, de azért a déli melegben szép kis kaptató volt. Egy-két madáron kivül semmit nem láttunk. A hegytetőn viszont gyönyörű kilátás volt a környező hegyekre és Udaipurra. Ahogy felértünk a hegytetőre egy taxisofőr fogadott minket nagy vigyorral és hüledezve kérdezte, hogy gyalog jöttünk-e fel. Mondtuk hogy igen, mire ő, hogy oh "Madam looks like a soldier", azaz "a madám (én) úgy néz ki, mint egy katona". Egész nap ezen röhögtünk! A palota üres volt, csak egy kisebb kiállitás volt bent a nemzeti park állatairól. Mint kiderül tigris is volt valaha, de már kihalt. Helyette viszont van leopárd, medve, indiai szarvas, hiéna és sok kisebb emlős és rengeteg madár. Kicsit féltem a visszaúton, hogy egyszer csak kiugrik egy leopárd, de szerencsére négy páván kivül nem láttunk semmit. Vicces, hogy a nemzeti parkban ahová állatlesre mennek az emberek alig volt állat és szokatlan nagy volt a csend. Kimentünk a parkból és a faluba beérve egyből meg tudtam számolni vagy húsz állatot körülöttünk, kecskék, szamár, tehén, disznó, tyúk, kiskutya, nagykutya, az egész állatkert kint volt már megint.

A faluban láttunk egy pár helyet ahol élő tyúkot árulnak és egyből el is ment a kedvünk a húsételektől. Az összes csirke félig kopasz volt, gebe, csipás szemekkel. A disznónak rohadt a füle, tegnap óta csak zöldséges curryket eszünk. Útközben láttunk egy pasast akinek a feje tetején és a karján egy-egy fehér patkány volt és úgy sétálgatott. Ez vajon már az örültség jele? De már semmin nem csodálkozunk lassan. A gyerekek biztosan hamar "szobatiszták" lesznek itt, nem egy kölyköt láttunk már az út közepén potyogtatni. Az is jellemző, hogy a férfiak csak előveszik ahol éppen rájuk jön a pisilhetnék. Sikátorokban csakis gázállarccal tanácsos közlekedni.

Egyik este a hotel menedzsere meghivott minket a családjához vacsorára. Nagy élmény volt egy "igazi" indiai családot saját otthonában meglátogatni. A férfinak van egy 18 éves lánya és egy 17 éves fia. A ház tipikus indiai, egy helyiségből állt ami konyha, nappali, szoba is egyben, az ajtai szélesre vannak tárva nappal, igy ha az utcán sétál az ember teljesen benézhet a mások házába. A feleség halat főzött és egy rizses, borsós ételt amit biryaninak hivnak. Volt mellette a tálon egy zöldségcurry és kaptunk kerek kenyeret, chapattit amit a lány sütött előttünk. Leteritették a nagy kukoricászsákot a konyha közepére és ott ültünk körben törökülésben. Nagyon finom volt a vacsora, de mi külön ettük meg a halat és külön a biryanit és jót nevettek rajta, mert ők kézzel összekeverik mindkettőt és úgy eszik. Kicsit nekem úgy gusztustalannak tűnt, úgyhogy maradtam az én verziómnál. Szerencsére kaptunk kanalat, mert otthon azon izgultunk, hogy majd kézzel kell szerencsétlenkednünk. Mondtuk nekik, hogy nálunk a gyerekekre rászólnak, hogy ne kézzel egyél, naná, hogy elfelejtjük hogyan is kell kézzel enni. Jó hangulatban telt az este még a nyelvi nehézségek ellenére is.


Amikor a hegytetőn voltunk különös örömben volt részem ugyanis hosszú idő után újra találkoztam a két öcsémmel. Gyorsan le is fényképeztem őket. Sok puszi nektek Lackó és Balázs! :)

And when we were up, we were up

So today we went up to the top a local mountain to the "Monsoon palace". We left our hotel at 11am and returned at 5pm. It was quite a long walk and hike but well worth the views. We reckon we may have done about an 15km round trip.. All on foot too ;-) Now when I say mountain, it was only 315m above the local level, but it was still high especially as the road was not straight but one of those windy round roads that snakes slowly up the side of the mountain.. On the way there we declined all offers of rickshaw and headed in the general direction on foot. Sadly we left the main road a little to early and ended up wandering around a maze of backstreets (more like paths) through the local villages. You could see the eyes of the villagers thinking what are these two doing here? Just when I was thinking we were totally lost and we should just head on back home, we found our way again. Before heading up the mountain we had to pay a nominal 80 INR fee to enter a wildlife reserve in which the palace was located. Now the entry to this wildlife reserve showed a picture of a tiger but in reality the best thing we saw was a couple of peacocks..We actually saw more animals on the way to the place; Cows, chickens, pigs, donkeys, geese, dogs ect. When we reached the top we were rewarded with some excellent views of the surrounding area and some local monkeys too! Although one of them took a fancy to my fruit platter. He soon went away though when I threw some salt from the saltpot in his direction, followed by some gravel from the floor followed by a mop being swung in its direction by the waiter lol..
One guide outside the palace tried to get our business (and failed) and when he discovered that we had walked up he commented to me that I looked like a soldier and also told Erika the same..That made us laugh..

The way back to the hotel was a lot easier as we had seen the road to take from the top of the mountain. The funniest sight on the way back was a guy walking along the main road with a white rat perched on the top of his head and another peeping out of the armhole of his red tank top jumper.

We also accepted an invitation to the hotel managers house to meet his family and have some food with them. We sat in his kitchen with his wife, son, daughter and him and ate a fish biriyani that his wife prepared with some corn chapatti. I think we gave them a laugh because we didn't eat with our hands and did not mix the fish up with the rice which kind of meant that we didn't have a biriyani at all lol. He also offered us some whiskey, which I declined because I hate the stuff but we shared a couple of bottles of kingfisher instead bought from the local alcohol store (which was very busy as it was closing in 10 minutes). Its strange around here with the alcohol, because most restaurants sell it but it is never on the menu and so far I have been served it in a Harry Potter cooler and today in a tea mug.........Still tastes the same though ;-)

Még mindig Udaipur

Ma úgy néz ki, hogy végre sikerül a blogra irnom. Tegnap két számitógépet kinyirtam és inkább feladtam, ma még csak egy döglött be a rossz kisugárzásomtól, de szerencsére volt egy másik szabad. Nem tudom mi van velem és a számitógépekkel, de úgy néz ki, hogy nem szeretnek engem. Lehet, hogy a karmám játszik velem és igy büntet azért, hogy nem adok pénzt a kéregetőknek.

Ahogy Lee tegnap megirta még mindig Udaipurban vagyunk. Töröltük a szombati jaipuri vonatjegyünket, mert rájöttünk, hogy annyit nem ér az a város, hogy újra szétfagyjunk az éjszakai vonaton, ráadásul több, mint 2 millió ember lakik Jaipurban ami megint azt jelentené, hogy megfulladunk a füstben és a nagy forgalom miatt nem tudunk átkelni az úton. Udaipur viszonylag nyugodt, tele kis éttermekkel, kávézókkal és találtunk egy jóga oktatót aki reggelente és esténként tart órákat egy hotel tetőteraszán és nincs fix ára az oktatásnak, mindenki annyit ad amennyit tud. Eldöntöttük, hogy maradunk még kb másfél hétig és belevetjük magunkat a jógázásba.

Tegnap volt az első óra. Valószinü a világ egyik legszebb jóga terme ez a tetőterasz, rálátunk a tóra, a tó közepén lévő palotára, az egész Óvárosra és a környező hegyekre. Lee tett fel egy képet a tegnapi hozzászólásában. Az óra 5-kor kezdődött amkor még sütött a nap, majd szépen lement a hegyek mögé mig tartott a foglalkozás, balról a müezint hallottuk imádkozni, jobbról meg a hindu templomból jött a dobszó és ének. Most először éreztem úgy, hogy amikor koncentrálni kell egy pózra, tényleg nem gondolok semmi másra csak a légzésre. Korábban más se volt a fejemben csak, hogy pl. az a köcsög főnök, vagy valaki aki már megint kiakasztott és az egész nap marhasága lepörgött a fejemben ahelyett, hogy kiüritettem volna a fejemet. Lassan egy hónapja itt vagyunk és teljesen lelassultunk ahogy az indiaiak. Simán elüldögélünk órákat egy könyvet olvasva és nem leszünk idegesek ha valahol várni kell. Hogy fogunk hét hónap után újra visszailleszkedni a munkába?

Két hét múlva lesz az ismerősöm esküvője Delhiben és tegnap varrattam magamnak egy ruhát az egyik szabónál. Na nem kell semmi luxusra gondolni, nevetséges áron gyönyörü dolgokat varrnak az itteniek a lábbal hajtós varrógépeken. Egy gyönyörü sötétzöld szári anyagot választottam ki ami selyem és pamut keveréke és abból varrt a férfi egy ujjatlan hosszú ruhát és hozzá egy stólát. Mindezt anyaggal és munkadijjal együtt potom 2 ezer Forintért.

Az elkövetkező pár napban jógázni fogunk és talán megmászunk még egy hegyet. A következő hét közepére akarunk vonatjegyet venni Agrára, hogy végre megnézzük a Taj Mahalt. Utána irány Delhi, de csak annyi időre amennyi az esküvőre kell, mert nem akarunk megint a koszban és szmogban fuldokolni. Elkényeztetett kis idiótának hangozhatok, de szó szerint alig lehet levegőt kapni a füsttől a nagy városokban. A motorok és riksák ontják magukból a fekete füstöt és az ember lába is fekete lesz egy pár órás séta után. Vettünk magunknak textil zsebkendőt amit majd bevizezünk, hogy azon keresztül próbáljunk valami kis oxigént kiszürni ha már a megfulladás közelén állunk. Ehhez képest a budapesti levegő kész hegyi szanatórium.

Itttartózkodásunk alatt szépen rájöttünk, hogy mi is a kresz és a forgalmi piramis itt. A gyalogos a piramis legalján áll, mint láthatatlan kis valami és oda bújik a motorok elől ahová csak tud, többnyire boltok ajtajába és fel a lépcsőkre. Utána következnek a motorok amik utat adnak a riksáknak, azok az autóknak, ami teherautóknak és a buszoknak miközben mindenki dudál ezerrel. A busz csak egy dolognak áll meg és csakis egynek és ez a valami nem az utas, hiszen ők úgy ugranak fel a buszra hogy az lassit egy picit, de meg nem áll. Szóval az egyetlen dolog ami megállit egy buszt az nem más, mint az utak királya és a piramis csúcsa, a SZENT TEHÉN! A legszerencsésebb állat ebben az országban, hiszen őt imádják, biztonságban átkelhet az úton és annyira szent, hogy pörkölt se lesz belőle soha.