Madam looks like a soldier

Ismét kinéztünk magunkat egy megmásznivaló hegyet. Mindig egyszerübbnek tünik a hotelszobából rábökni egyre, hogy na felmászok annak a tetejére, mint a valóságban meg is mászni. Ez a mostani a város szélén van és talán ez a legmagasabb a környéken. A tetején egy palota van ami este ki van világitva és mivel az egész hegy sötét, a palota úgy tünik mintha lebegne az égben.

A városon keresztül vezető út elég kacskaringós volt és sikerült a sok kunyhó között eltévednünk. Sorra jöttek a gyerekek köszönni, hogy helló, 1 rúpia. A végén már nagyon idegesitőek voltak. Volt amelyik végig követett minket és csak azt hajtogatta, hogy "one rupee, one rupee", már rá kellett hangosan kiabálnom, hogy nincs, menj innen. Az ember elveszti a türelmét egy idő után és úgy érzi, hogy csak két lábon járó dollár jelnek nézik a helyiek.

Ahhoz hogy megmásszuk a hegyet belépőt kellett vennünk a helyi nemzeti parkba. Indiaiaknak 10 rúpia, külföldieknek 80, de ezt már megszoktuk. A kapunál egy nagy tigris kép volt és megkérdeztem a jegyárus pasast, hogy van-e bent tigris, de nem nagyon értett angolul, csak hindiul válaszolt valamit meg vigyorgott, úgyhogy csak remélni tudtuk, hogy nem fog egy tigris előugrani a bokorból. Majdnem mindenki lusta módon kocsival ment fel a hegyre, csak mi gyalogoltunk.

A hegy nem volt vészes, 995 méter magas és betonút vezet fel a tetejére, de azért a déli melegben szép kis kaptató volt. Egy-két madáron kivül semmit nem láttunk. A hegytetőn viszont gyönyörű kilátás volt a környező hegyekre és Udaipurra. Ahogy felértünk a hegytetőre egy taxisofőr fogadott minket nagy vigyorral és hüledezve kérdezte, hogy gyalog jöttünk-e fel. Mondtuk hogy igen, mire ő, hogy oh "Madam looks like a soldier", azaz "a madám (én) úgy néz ki, mint egy katona". Egész nap ezen röhögtünk! A palota üres volt, csak egy kisebb kiállitás volt bent a nemzeti park állatairól. Mint kiderül tigris is volt valaha, de már kihalt. Helyette viszont van leopárd, medve, indiai szarvas, hiéna és sok kisebb emlős és rengeteg madár. Kicsit féltem a visszaúton, hogy egyszer csak kiugrik egy leopárd, de szerencsére négy páván kivül nem láttunk semmit. Vicces, hogy a nemzeti parkban ahová állatlesre mennek az emberek alig volt állat és szokatlan nagy volt a csend. Kimentünk a parkból és a faluba beérve egyből meg tudtam számolni vagy húsz állatot körülöttünk, kecskék, szamár, tehén, disznó, tyúk, kiskutya, nagykutya, az egész állatkert kint volt már megint.

A faluban láttunk egy pár helyet ahol élő tyúkot árulnak és egyből el is ment a kedvünk a húsételektől. Az összes csirke félig kopasz volt, gebe, csipás szemekkel. A disznónak rohadt a füle, tegnap óta csak zöldséges curryket eszünk. Útközben láttunk egy pasast akinek a feje tetején és a karján egy-egy fehér patkány volt és úgy sétálgatott. Ez vajon már az örültség jele? De már semmin nem csodálkozunk lassan. A gyerekek biztosan hamar "szobatiszták" lesznek itt, nem egy kölyköt láttunk már az út közepén potyogtatni. Az is jellemző, hogy a férfiak csak előveszik ahol éppen rájuk jön a pisilhetnék. Sikátorokban csakis gázállarccal tanácsos közlekedni.

Egyik este a hotel menedzsere meghivott minket a családjához vacsorára. Nagy élmény volt egy "igazi" indiai családot saját otthonában meglátogatni. A férfinak van egy 18 éves lánya és egy 17 éves fia. A ház tipikus indiai, egy helyiségből állt ami konyha, nappali, szoba is egyben, az ajtai szélesre vannak tárva nappal, igy ha az utcán sétál az ember teljesen benézhet a mások házába. A feleség halat főzött és egy rizses, borsós ételt amit biryaninak hivnak. Volt mellette a tálon egy zöldségcurry és kaptunk kerek kenyeret, chapattit amit a lány sütött előttünk. Leteritették a nagy kukoricászsákot a konyha közepére és ott ültünk körben törökülésben. Nagyon finom volt a vacsora, de mi külön ettük meg a halat és külön a biryanit és jót nevettek rajta, mert ők kézzel összekeverik mindkettőt és úgy eszik. Kicsit nekem úgy gusztustalannak tűnt, úgyhogy maradtam az én verziómnál. Szerencsére kaptunk kanalat, mert otthon azon izgultunk, hogy majd kézzel kell szerencsétlenkednünk. Mondtuk nekik, hogy nálunk a gyerekekre rászólnak, hogy ne kézzel egyél, naná, hogy elfelejtjük hogyan is kell kézzel enni. Jó hangulatban telt az este még a nyelvi nehézségek ellenére is.


Amikor a hegytetőn voltunk különös örömben volt részem ugyanis hosszú idő után újra találkoztam a két öcsémmel. Gyorsan le is fényképeztem őket. Sok puszi nektek Lackó és Balázs! :)